7. fejezet: Mrs. Henderson

És megint sokat késtem az új résszel, kérlek ne haragudjatok. Nem akarok kifogásokat keresni, de most fogok vizsgázni és 70 tételt kéne megtanulnom, de még azzal sem nagyon haladok. Azt hiszem, hogy kaptam egy díjat, de nem vagyok benne biztos, hogy az, de meg vagyok ott említve szóval... majd azt is kiteszem, ha lesz időm. Próbáltam jó részt hozni, remélem sikerült! Ha tetszik komizzatok, én pedig még egyszer sajnálom, hogy későn hoztam. -A. 

Reggel kipihenten ébredtem és az arcomon ott tündökölt az a levakarhatatlan mosoly. Folyamatosan dúdoltam valamit, táncikáltam és egyfolytában az öcséimet ölelgettem. Gondolhatjátok, hogy a családom mennyire élvezte a velem egy légtérben lévő életet, ugyanis az énekhangom borzalmas, tánctudásom úgyszintén, az öleléseim pedig mindig túl szorosra sikeredtek. Boldogságom oka nem volt más, mint a tegnapi RANDI. Többször is újrajátszottam a fejemben minden egyes percét. Zayn udvarias és figyelmes volt, de a pimaszságát sem hagyta maga mögött, minden mosolyában ott motoszkált. És az a csók...


-Kislányom figyelsz te rám? - lengette meg kezét anya az arcom előtt.
-Hm? Ja persze.
-Akkor szerinted? Csokisat viszed el vagy málnásat?
-Csokis! -vágtam rá egyből a választ. - De mit is?
-Süti, amit viszel az időseknek. Ezt magyarázom neked 10 perce. El vagy varázsolva. -mosolygott rám anya.- Csak nem egy fiú van a dologban? - ült le egy székre és kíváncsi tekintettel várta a válaszomat.
-Ami azt illeti... Jajj sietnem kell, elkések. Mikor lesz kész a süti? -tereltem a témát.
-Már kész van...
-Akkor felöltözök meg ilyenek, csomagold be légyszi. - mosolyogtam rá angyalian és szélsebességgel robogtam fel a lépcsőn. Egyébként tényleg késésben voltam, teljesen kiment a fejemből, hogy ma "dolgozom".  Rekordidő alatt készültem el, majd a sütit felkapva indultam is. A sütikkel már az ajtó előtt meggyűlt a bajom, ugyanis nem 2 embernek készültek, hanem inkább 82-nek szóval majdnem kiesett a kezemből a 4 tányérnyi finomság.


-Ne segítsek? - felpillantottam és a világ legszebb szempárjával találtam szembe magam.
-Megköszönném. - adtam át neki két tányért. - Jössz te is?
-Hova? - tette fel a kérdést Zayn.
-Idősek otthonába.
-Nincs jobb dolgom, mehetek. - rántotta meg a vállát. - Kapok sütit is?
-Ha Mrs. Henderson ad, akkor igen. Te vagy kedvence, szóval biztosan kapni fogsz. -nevettem fel, hiszen eszembe jutott ahogyan megvicceltük Zayn-t.
-Szülinapja van, vagy mi?
-Pontosan, 81 éves. - az út további részében az idősekről beszélgettünk, szóba jöttek a nagyszüleink is. Amikor beértük az otthonba egyből Mrs. Henderson felé vettük az irányt. Felköszöntöttük, megállapította, hogy Zayn helyesebb én pedig szebb lettem az elmúlt másfél hétben, majd szétosztottuk a sütit.


-Hope, Zayn egyetek csak kicsikéim.- tolta belénk a 10. szelet sütit.
-Köszönöm én jóllaktam. - utasítottam vissza, Zayn pedig egy bólintással fejezte ki egyetértését, ugyanis már megszólni sem bírt annyira tele volt.
-Kér még valaki sütit? -kiáltotta el magát Mrs. Henderson. Nemlegesen rázta a fejét mindenki.- Köszönöm szépen a süteményt. Nagyon finom volt. - ölelt át.
-Anya érdeme. - mosolyogtam rá. Mrs. Henderson Zayn felé biccentett, aki mint egy jóllakott óvodás, úgy aludt a kanapén. Jó munkásember, mondhatom! -Ugye nem az jár a fejében? Olyan aranyosan alszik.
-De pontosan az! Attól még mert 21 éves lettem, komolyabbá nem váltam. - nevetett fel, majd elindult az egyik szobába. 21 éves???! Végül is...
Mrs. Henderson egy vödör vízzel és egy síppal tért vissza. A kezembe nyomta a sípot és Zayn mellé állt a vödör víz társaságában.
-Amikor öntöm, abban a pillanatban fújd meg a sípot. - egy bólintással nyugtáztam kérését és a számba helyeztem a sípot. A vödör tartalma Zaynre borult, én pedig tettem amit kellett.


-Mi a...? - ugrott fel az előbb említett személy a kanapéról. - Ezt még visszakapod... - kezdett el felém "futni".
-Neeee! Nem az én ötletem volt. - szaladtam előle, amerre tudtam.
-De benne voltál! - szorított sarokba.
-Csak segédkeztem. Én próbáltam lebeszélni... -néztem rá kiskutya szemekkel.
-Ne használd fel a saját eszközömet ellenem. - célzott a kiskutya szemekre. -Úgyse jön be.- jött még közelebb, ezzel elzárva minden menekülési utat. Visszafojtott nevetéssel vártam a "büntetésemet", míg ő pimasz mosollyal közeledett felém. Egy hirtelen mozdulattal oldalamra kerültek kezei és csikizni kezdett.

-Neee! Hagyd abba!!! - sikítottam félig-meddig nevetve. Ő csak nevetett rajtam, majd még jobban csikizni kezdett. Tőlünk zengett az egész épület, Mrs. Henderson pedig vigyorogva nézett minket. Miután már a könnyem is kijött úgy nevettem, és Zayn is megszánt, abbahagyta a csikizést. Összeborzoltam a tökéletesen beállított haját, majd egy mosolyt küldtem felé. Kezeivel vállamnál átkarolt, így húzott közelebb magához és belepuszilt a hajamba. Az arcom olyan piros lett, mint a paradicsom és ezt szerintem ő is észrevette, hiszen büszke mosolyra húzódott a szája.

*Zayn szemszöge*

-Zayn, kedvesem segítenél nekem egy kicsit kint az udvaron? Kint hagytam néhány dolgot. -kért meg Mrs. Henderson, miközben Faithet figyeltem, ahogyan egy öreg bácsi vicceit hallgatja és már húzott is maga után az udvarra.
-Hol hagyta? -néztem körül a hatalmas udvaron.
-Szerintem ott a pad körül vannak valahol, nézzük meg ott. -mutatott egy padra. 
-Már bevihették, itt nincs semmi. - néztem be a pad alá. 
-Tudom kincsem. Csak beszélgetni szeretnék veled. - értetlen fejjel néztem rá, majd leültem mellé a padra és kíváncsi tekintettel vártam a mondandóját. - Tudod, a középiskolában volt egy fiú... nagyon hasonlított rád. Nagyon sokáig nem vett engem észre, majd valamilyen oknál fogva elkezdett érdeklődni irántam. Nekem mindig is ő volt a nagy szerelmem, de csak messziről figyeltem őt. A barátai előtt teljesen máshogy viselkedett, mint velem. Akkor még hatalmas anyagi különbségek voltak a családok között. Az ő családja gazdagabb volt, míg az én szüleim napi 18 órát dolgoztak, azért hogy legyen mit ennünk. Volt egy barátnője, aki úgyszintén a felsőbb rétegből származott. Látszott rajtuk, hogy nem szeretik egymást. Minél több időt töltöttünk együtt, annál több réteget tudtam róla lehámozni, és kezdtem megismerni az igazi énjét. Nagyon sok mindenen mentünk keresztül együtt, majd szakított a barátnőjével és elmondta nekem, hogy érez irántam. Boldogok voltunk... nagyon boldogok. Elvitt engem Párizsba, a szerelem városába is. 2 év után behívták őt a katonaságba. Megígérte nekem, hogy visszajön, én pedig azt, hogy várok rá. Fél év múlva jött egy levél, melyben az állt, hogy több napja keresik őt, de nem találják. - itt legördült egy könnycsepp az arcán. - Ott esett el a csatamezőn. Legalábbis ezt mondják. Talán így van... de talán túlélte, de nem hozzám húzta vissza a szíve... Kedvesem, én látom, hogyan nézel Faith-re és már egy jó ideje hallgatom, ahogyan Faith egy srácról áradozik nekem az iskolából. Van egy tippem, hogy ki lehet az a fiú. - mosolygott rám. - Valld be neki az érzéseidet, amíg nem késő. Ne tagadd, nem éri meg... úgy is mindenki látja. -mosolygott rám biztatóan.

-Köszönöm. - néztem bele szemeibe, amiken már látszott az idő múlása, de  kiköpött olyanok voltak, mint Faith szemei. Csak ennyit tudtam kinyögni, nem jött ki más a torkomon. Kiborító és meglehetősen furcsa érzés, amikor szinte egy idegen ember reálisabban lát téged, mint saját magadat.
-Mi tart ilyen sokáig? Mrs. Henderson, ha a naplóját kereste, akkor azt már behozták. - jött felénk Faith.
-Jajj aranyom, azt kerestük. -kacsintott rám Mrs. Henderson. - Menjünk is be, kezd hűvös lenni. Mrs. Henderson előttünk sétált az udvaron, én pedig szorosan Faith mellett. Kezünk néha-néha összeért, érintésébe beleborzongtam, ő pedig mindig elpirult. Összeszedtem a bátorságom és összefontam ujjainkat, ő meglepetten rám nézett én pedig egy féloldalas mosollyal figyeltem reakcióját. Így sétáltunk be a meleg épületbe...kéz a kézben.